Augusztus
31 – hivatalosan a nyár utolsó napja.[1]
Valahol elszomorító, hogy holnaptól ősz van. De ha arra gondolok, hogy például
Bence hétfőn reggel nyolckor már a suliban ül… Legszebb öröm a káröröm!
Megpróbálom hasznosan tölteni az utolsó hetet.
Van
egy elég közeli ismerősöm, aki beleegyezett, hogy név nélkül megírhatom a
sztoriját. :D Adott egy fiú, egy tizenéves fiú, egy éhes tizenéves fiú. Éjjel
tizenegy óra, az esti kakaó a barátokkal már megivásra került. Ha éhes az
ember, nincs mit tenni, az ellen tenni kell. Mondjuk úgy, hogy az ember átsétál
a szomszéd városban lévő BK-be (sárga M-bötűs társa ilyenkor már zárva tart).
Tehát fent meg nem nevezett személy becsattog a gyorskajáldába, és egy
fejlődésben levő szervezethez méltóan bevásárol egy-két dolgot. Rövid
morfondírozás után mégsem a csúszda tetején fogyasztja el utóvacsoráját, hanem
kulturált homo sapienshez híven letelepszik a legközelebbi padra. Nemsokára
arra jár egy hajléktalan, majd szereplőink között az alábbi párbeszéd zajlik
le:
Fiú:
- Uram, nem sértem meg azzal, ha odaadom ezt a hamburgert és sült krumplit?
Bácsi:
- Nem, dehogy!
A
bácsi miután a többi szemetest is átnézte, boldogan(?) távozott az
elemózsiával, még egyszer megköszönve azt. Én a történetet másnap reggel (=olyan
hajnali fél tizenegy körül) hallottam, „Valamit el kell mondanom…” kezdéssel.
Mindez
a lábadozási időszakomban történt. Merthogy megjártam Szegedet. Ami –mint
mindig- nagy élmény volt. Jó, persze, azt leszámítva, hogy borult, esős idő
volt!!! Szegeden!!! Oké, szerencsére nem sokáig. Fejlődőképességemet mi sem
mutatja jobban, hogy már nem a műtéttől rettegtem (azt igazából tök vártam),
hanem attól, hogy nehogy hazaküldjenek. Irtó büszke vagyok arra, hogy mindenre
emlékszem addig, amíg az altatódoki mondta, hogy most gondoljak valami szépre,
mert mindjárt elalszom. Ezt utána még kb. az aranyos takarító néninek is
elújságoltam. (Mentségemre legyen szólva, miután magamhoz tértem úgy igazából,
már nem ez volt a legfőbb problémám.) Az altatás megszenvedtem, de most már túl
vagyok rajta. A szememről pedig sok mindent megértettem – nem csak orvosilag.
Tulajdonképpen már semmi pénzért nem cserélném el! A város iránti rajongásom
sem csitult, és a klinika dolgozói előtt is le a kalappal. Idén még a
szobatársaimmal is hatalmas szerencsém volt, mert a 4-ből csak egy volt 70+
-os, hárman pedig 18körüliek, így a műtét előtti éjszakát végigdumáltuk, én „Holnap
majd úgyis alszom!” felkiáltással. J
Azóta
pedig volt egy rögtönzött, kis létszámú osztálytalálkozó, vagyis inkább K.
búcsúbulija. Természetesen egy egészséges helyen, mert salátát is lehet venni.
Most pedig: tárgyfelvétel, agyvérzés, sírógörcs, Neptun. :D
[1] A bejegyzést
technikai okok miatt nem sikerült időben közzétenni. Mert miért is legyen
internetem a tárgyfelvétel kellős közepén?!?
