Irodalom. Érvelés.

KÖTELEZŐ pro és kontra

A kötelező olvasmány szóról mi jut eszébe egy átlagembernek? Valószínűleg Dosztojevszkij és Bulgakov nevei sejlenek fel először. Talán ők az írói a két leghosszabb regénynek, amivel középiskolában találkozik a szerencsés diák. Pedig a kötelező olvasmányok témaköre ennyiben még nem merül ki! A helyzet ennél sokkal bonyolultabb.

Ha csoportosítanom kellene a kötelező olvasmányokat, azt mondanám, hogy vannak otthon elolvasandó kötelezők, és vannak olyan művek, amikkel csak az órán foglalkozunk. Ez első kategória talán egyértelmű. Ebbe a csoportba tartozik a Bűn és bűnhődés, A Mester és Margarita, a Száz év magány stb. Úgy gondolom, hogy azok az irodalmi alkotások is kötelezőek, amikkel órán foglalkozunk. Ezek a művek alkotják a második csoportot.

Hajlamos az ember a kötelező címszó alatt csak az első csoportot érteni. Pedig ha jobban belegondolunk, a középiskola négy éve egész végig a kötelezőkről szól. Lehet kötelező egy vers, egy novella vagy egy regény. A helyzet ugyanaz: apró különbség csupán, hogy otthon vagy az iskolában olvassuk az adott művet. Ugyanúgy kötelező Ady egyik verse, mint például a Rómeó és Júlia. Mindegyikkel ugyanúgy foglalkozunk órán, csak néhányat már előre otthon is el kell olvasni.

Így talán azt a kérdést, hogy Szükség van-e kötelezőkre?, már meg is indokoltam. Hiszen ha nem lennének olyan irodalmi alkotások, amiket mindenki, kötelező jelleggel elolvasott és ezáltal mindenki ismer, akkor miről beszélnénk irodalomórán?

Én azt mondom, hogy igenis szükség van kötelezőkre. Megismerhetjük az adott korszak látásmódját, világszemléletét. Betekintést nyerhetünk a korszak emberének mindennapjaiba, szokásaiba, örömeibe, bajaiba. Összefoglalva megismerhetjük a történelmi múltat. És mennyivel jobb egy izgalmas művet olvasni a félig latinul fennmaradt történelmi források helyett!

Minél több könyvet olvasunk, annál jobban bővül a látókörünk. Annál inkább képesek leszünk véleményt alkotni egy-egy műről. Lehetnek olyan olvasási élményeink is, melyek átformálják a gondolkodásmódunkat.

Azonban vannak olyan kötelező művek, melyek elolvasása után csak egyvalamit nem értünk. Mégpedig a dolog miértjét. Ezt meg minek kellett elolvasni? Milyen tanulságot kellett volna leszűrnöm belőle? Bennem van a hiba, hogy nem értem?

Azt hiszem, ez leginkább amiatt van, hogy az egyes kötelezőket nem a megfelelő életkorban olvassuk. Jókaitól A kőszívű ember fiai nem való egy hetedikes általános iskolásnak. Amikor ezt a regényt olvasnunk kell, még történelemből meg sem közelítettük az adott korszakot. Természetes, hogy senki sem értette. A nyelvezetről nem is beszélve. Nehéz örömmel olyan könyvet olvasni, amelyiknek minden második szavánál kénytelen vagy rohangálni a Magyar Értelmező Kéziszótárért.

Ezért tartom jó ötletnek, hogy vannak országok, ahol a könyveket újra és újra átdolgozzák, így az eltérő szövegváltozatok életkoronként különböznek. Feltételezem, hogy itt figyelembe veszik az életkori sajátosságokat, és úgy írják újra a könyveket, hogy az érthető, olvasható és élvezhető legyen az adott életkorban.

Megfontolandónak tartanám, hogy bizonyos időközönként egy tanács összeüljön és frissítse a kötelező olvasmányok listáját. Viszont itt meg kéne kérdezni az érintett korosztályt is. Ugyanis meggyőződésem, hogy egy 70éves irodalomprofesszor és egy 17éves gimnazista nem ugyanúgy látja Dosztojevszkij művészetét.

Az igazi kérdés talán az, hogy mit tekintünk az irodalomtanítás elsődleges feladatának. Legyen egy olyan tudás, mely az egész generáció sajátja? Az egyetlen probléma az, hogy míg egy generáció 25 évet ölel fel, ezeket a kötelező olvasmányokat szinte változatlanul olvassák, olvassuk több, mint száz éve. Erre joggal lehet azt válaszolni, hogy Homérosz Íliásza örökké érvényes műalkotás. Attól még egy középiskolást a mindennapi életében más, akár súlyosabb problémák foglalkoztatják, ugye? A másik álláspont arról szól, hogy az legyen kötelező, amit a fiatalok maguktól is elolvasnak. Amit egymásnak ajánlanak, amiről egymás között is szívesen beszélgetnek. Ami róluk szól, amiben önmagukra ismerhetnek. E felfogás szerint az irodalom lényege, hogy találkozzam önmagammal. Erre meg lehet az a válasz, hogy egy jó irodalmi alkotás mindenképp segíti az önismeretet.

Az irodalom egy szubjektív dolog. Nem lehet kijelenteni, hogy ez jó könyv, ez meg nem jó könyv. Meg kell hagyni mindenkinek a lehetőséget, hogy maga döntse el, mi tetszik neki, illetve, hogy mi nem. Ezért is kellene megreformálni a kötelezők listáját, és minden korszakból minden témában egy-egy ízelítő verset, novellát vagy regényt elolvastatni. Amennyiben megfogta az illetőt a mű, úgyis keresni fog hozzá hasonlókat, amiket még el tud olvasni. De ha nem tetszett neki, akkor úgyse fogja elolvasni az ugyanolyan korszakban írt műalkotásokat.

Én személy szerint szeretek olvasni. Vannak olyan kötelező olvasmányok, amiket már rongyosra olvastam (pl. Madách: Az ember tragédiája). Tetszett az Egri csillagok, a Goriot apó és A vadkacsa is. Viszont találkoztam már olyan könyvvel is, aminek az olvasása közben az élettől is elment a kedvem. Soha nem fordult elő azóta és azelőtt sem, hogy ki volt kötve, hogy csak akkor csinálhatok bármi mást, ha napi 30 oldalt elolvasok A kőszívű ember fiaiból.

Egyébként úgy vagyok vele, hogy egyszer mindent elolvasok. Azonban ha nem volt semmi, ami megfogott volna a műben, akkor legközelebb messziről elkerülöm. És ezért tartom nagyon nagy problémának azt, hogy nem a megfelelő életkorban olvastatnak velünk irodalmi alkotásokat. Van egy olyan érzésem, hogy a Bűn és bűnhődést soha többé nem fogom kézbe venni. Egész egyszerűen nem maradt róla semmi pozitív emlékem. De olvastam már olyan verset is, hogy a végén kettéállt tőle a fülem.

Persze ha megszüntetnék a kötelezőket a mai fiatalság még kevesebbet olvasna. Ezért is lehetne bevezetni a nemcsak könyv alapú kötelezőket is. Érdekes lenne az internet világát is bevonni az irodalomórákba. Egy-egy művet a net segítségével is elolvasni. Például ha az adott mű feldolgozásra került, biztosan lehet találni videókat róla. Vagy egy-egy világszemlélethez egy dalt meghallgatni. Ekkor a régi ötvözve lenne az újabbal, a változatosság pedig nem lenne hátrány egyes órákon.

El kellene gondolkodni más országok szokásain is. Például van olyan ország, ahol 10 évnél régebbi szöveg nem szerepelhet a tankönyvekben. Az ország régi irodalmát pedig csak választott tantárgyként lehet tanulni. Más országokban manapság a Harry Potter és a Gyűrűk ura a kötelező olvasmányok. De nem hinném, hogy a legjobb megoldás az, hogy modern irodalmat kell olvasni. Hiszen ugyanúgy lesznek olyanok, akiknek ezek a művek nem fognak tetszeni.

A legnagyobb probléma az, hogy a diákságban kialakult az a feltételes reflex, hogyha meghallják, hogy kötelező, akkor csak arra tudnak gondolni, hogy vajon milyen szörnyűség következhet. Nem megoldás, de talán a megoldás kezdete lenne, ha a kötelezőket nem kötelező olvasmányoknak hívnánk, hanem például az év könyveinek. Attól még ugyanúgy el kellene őket olvasni, de lehet, hogy néhányan nem úgy állnának hozzá, hogy ezután már semmi jó nem jöhet. Ki tudja. Egy próbát megér, nem?